A nem túlságosan gyors folyószakaszokon, a jó oxigénellátottságú, szennyezésektől mentes állóvizekben érzi jól magát. Jól alkalmazkodik a sókoncentráció változásához, így félsós, torkolat közeli tengeröblökben is megél.

Elkerüli viszont a laza üledékkel fedett mederrészeket és az elmocsarasodó vizeket, mivel a lebegő iszapfelhő szemcséi a kopoltyúlemezei közé jutva a hal pusztulását okozhatja. A kis folyóknak inkább csak a torkolatában fordulnak elő a befogadó nagyobb folyóból felúszó fiatalabb példányok.

Oxigénigényes hal, ezért a folyó vizekben elsősorban a kavargó és örvénylő részeken fordul elő. A mederben nagyobb kő vagy tuskó mellett szívesen tanyázik, szereti a búvóhelyeket, ahol csoportosan előfordulhat (süllő tanya). Az adott vízterületen gyakori halak közül válogatja táplálékát, nem annyira faj, mint inkább méret alapján szelektálva közöttük, a kisebb méretűeket részesítve előnyben és ezért lehet halszelettel csalizott kézséggel kapásában bízni.

Valószínűleg lassúbb emésztése miatt nem olyan falánk ragadozó, mint a dunai galóca vagy a csuka. A horgászok a süllő kapására tavasszal és ősszel napközben, nyáron pedig reggel, délután és éjszaka is számíthatnak. Rablására jellemző, hogy előle a kishalak legyezőszerűen menekülnek. Ha elvéti áldozatát, visszavonul és nem üldözi tovább a prédát.

(Forrás: Orsoesbot.hu, Wikipedia.org | Fotó: Hazaivadasz.hu)