A nép nyelvén: aranykárász, fattyú kárász, magyar kárász, széles kárász, pontykárász, karász, karics.

A kárász Angliától és Észak-Franciaországtól keletre élő, Európában általánosan elterjedt halfaj. Elterjedésének keleti határa Szibériában a Léna folyó vízrendszere. A célzott telepítéseknek köszönhetően megtalálhatjuk Spanyolország keleti részén, ám az Appennini- félszigeten, az Adriai tenger keleti partvidékén hiába keressük, és hiányzik a Pelopónniszoszról. Az Egyesült Államokba a ponttyal együtt betelepítették, ám nem tudott elterjedni, ezzel elkerülte az ottani pontyok sanyarú számkivetettségét.

A kárász tipikus állóvízi hal. Nagyon szereti a növényzettel benőtt, iszapos tavakat és holtágakat.

A legkisebb „pocsolyákban”, mocsarakban is megtalálható.

A Carassius nemzettségnek van egyébként a legnagyobb glikogén raktára a gerincesek között a májban, sőt az agyban is. A kárász oxigénigénye igen alacsony, ezzel szemben az ezüstkárász agya vérrel, oxigénnel jobban ellátott. Azonos körülmények (pl. vízhőmérséklet) mellett jóval több vér áramlik át az ezüstkárász agyán, bőségesebb a vérkeringése, mint más halfajoknak, ezáltal több oxigént tud szállítani. Vérének glükózszintje is magasabb; ez a faj így alkalmazkodik. Az ezüstkárász ezért nem is telepedik meg ott, ahol a kárász még megél. Halunk a „téli álom” mellett nyáron is képes életfunkcióit a minimálisra csökkenteni, ha a körülmények kedvezőtlenül alakulnak számára.

Az ezüstkárász térnyerése így nem fenyegeti ott, ahol a környezet mostohább. Így maradhatott meg szép állománya az aranykárászosnak ismert vizeken. Ott, ahol még fellelhető, kincsként vigyáznak rá.

A növekedését a sok „vegetálás” miatt nehéz meghatározni. Ott, ahol kis víztérben nagy az egyedszáma, hajlamos az elkorcsosulásra, törpenövésre. Egyébként is lassan növő hallal van dolgunk. Az első évben mindössze 2-3 centiméterre nőnek, de két évesen is csak kedvező körülmények között lesznek nagyobbak 10 centinél. Elméletileg elérheti a 2 kg-os tömeget, de a fél kilós példányok már ritkaságnak számítanak.

Ivarérettségét 3 évesen éri el, az ívást akkor kezdi, ha a víz eléri 14-16 fokos hőmérsékletet, és június végén vet véget a násznak. Ez alatt az ikrákat három részletben rakja le. Az erősen ragadós, sárga színű és kisméretű haltojásokból 5-7 nap múlva kelnek ki a lárvák, amik szikzacskójuk felszívódásáig a növényzethez tapadnak.

Egyedülálló, hogy mind az ikra, mind a lárvák fejlődése végbemehet kedvezőtlen oxigénviszonyok között is. Az apró ivadék eleinte kizárólag planktonnal táplálkozik, később igazi mindenevővé válik. Ahogy nem finnyás a környezetére, úgy nem válogat a táplálékban sem. A fiatal növényhajtások, vízi rovarok, csigák mellett alkalmasint megkóstolják más halfajok ikráit, ivadékait is.

Teste oldalról lapított, magas. A testmagasság és hosszúság aránya az élőhely függvényében változhat. Szája enyhén felső állású, bajusza nincs. Szeme viszonylag nagy. A hátúszó és a farok alatti úszó szegélye a kifejlett példányoknál domború. Hátúszója meglehetősen hosszú, az első kemény hátúszó sugár bognártüskét alkot, hátsó szélén sűrű fogazással. A farokúszó csak enyhén bemetszett. A testét nagy, kemény pikkelyek borítják. Hashártyája - az ezüstkárásztól eltérően - nem pigmentált. Háta sötétbarna, ritkábban sötétzöld. Oldala sárgás-aranyos csillogású, hasa sárga. Páratlan úszói szürkéssárgák, a páros úszók vörhenyesek.

Hazánkban egyre kevesebb helyen találkozhatunk vele. Természetes élőhelyei megszűnőben vannak, vagy az ezüstkárász kiszorította onnan. Okos telepítésekkel egyre több vízen igyekeznek új otthont biztosítani számára, mert tudják, hogy ritka kincset dédelgethetnek, amit az érkező horgászok is megcsodálnak.