Kilencven méterre etetni csónak és behordási lehetőség hiányában csak kevés eszközzel lehet pontosan. Így került elő hát a parittya és az 5 librás spombos etetőbot.

Az etetést naplemente előtt három órával végeztük el, semmit nem bízva a véletlenre – és persze később az éjszaka nyugalmát a ráetetéssel semmiképpen nem akartuk szétverni – 5 kilónyi kaját parittyáztunk be „lőtávolságra". A hallisztes alapba gyúrt bojli, felezett bojli, és minőségi – kukoricából, tigrismogyoróból álló – magmix képezte a terített asztal legjavát. Az etetőbotot eltettük, helyette a karcsú, 360-as 3,5 librás CXP Long Cast került kézbe.

A helyi adottságokat figyelembe véve egy-egy bottal kezdtük a horgászatot. A fejenként kettő szerelék csak útban lett volna az elnyúló fárasztások alatt, s elkerülve azt, hogy a magakasztott hal összeszedje a többi felszerelést, a legjobbnak láttuk, ha egy botot élesítünk be. Csónak hiányában a halakat pedig partig kell(ett) vezetni, sokszor combig vízben állva történt a fárasztás. A döntés később minket igazolt. Egyikőnk sem szeret halat veszíteni, pláne éjszaka szerelni…

A gyümölcsös pop-up csak a harcsának kellett, a legtöbb kapásunk az óriás pontyos pelletre volt. A lassú oldódás előnyeit most is megtapasztalhattam, nem kellett gyakori csali cserék miatt háborgatni az etetést.