Sokan ódzkodnak a sötétben történő horgászatoktól, noha számos esetben célravezetőbb. Tény és való, minden kosártöltésnél be kell kapcsolni a fejlámpát, nem tájékozódik úgy az ember, ahogy azt nappal megszokhatta stb. Ugyanakkor szilárd meggyőződésem, hogy az eredmény gyakorta kifizetődő. Ami a békéshalakat illeti, elsőszámú kedvenceim a márnák. A természet úgy alkotta őket, hogy a legvadabb folyóvizekben is boldoguljanak ezek az izmos testű mindenevők. Sőt, itt érzik csak igazán jól magukat a gyors, oxigénben dús, sóderos részeken. Könnyedén lavíroznak a rohanó vízben porcos szájukkal keresgélve a táplálékot a kövek és kavicsok közt. A szebb márnákat jellemzően a legzordabb, legkeményebb, leggyorsabb pályáknak köszönhetem. Nem kis feladat meghorgászni az ilyen jellegű helyeket (pláne feederbottal), ezért még elvétve sem kell osztoznom a konkurens horgásztársakkal.

A horgászhely sajátosságait kitárgyalva a sort a felszerelés részletezésével folytatom. A botokkal, orsókkal kapcsolatban nincs semmi különlegesség: erős (H – heavy) feederbotokat használok 150 gramm dobósúllyal, háromkilencvenes hosszban. Orsóból a négyezres, a harcifékes darabokat favorizálom, ezek még éppen megfelelőek az említett botokhoz. Itt jegyzem meg, hogy a négyhúszas XH vagy XXH pálcák sokkal testhezállóbbak az ilyen jellegű, gyors, márnás pályákra, természetesen „darabosabb”, öt- vagy hatezres gyorsfékes, illetve nyeletőfékes orsókkal szerelve. Méretükből kifolyólag ezek nagyobb alkatrészekkel vannak szerelve (legalábbis legtöbbjük), ezáltal strapabíróbbak is. Nem elhanyagolható szempont ez, amikor háromszáz gramm össztömegű kosarakat kell hajigálni. Főzsinórból természetesen a monofilokat preferálom, huszonötös vagy e körüli vastagságban, mivel ezekbe még relatíve kevésbé kap bele a folyás. Előszeretettel használok fonott horogelőkét – 0,10-0,12 mm vastagságban –, kiváltképp a kagylós, akadós, horogmarasztaló helyeken.