– Nagyapám, aki parasztember volt, de értett a halászathoz is, volt itt az utolsó, aki vállára vette a kosarát és „Halat!, Halat!” kiáltásokkal ment végig az utcákon. Hobbiból halászott, de sajnos, már 1989 óta nincs közöttünk, ám azóta is sokan hiányolják Csere Pétert. Ő sem gazdagodott meg a kemény munkából, szegény emberként halt meg – mesélte Csere Lajos, vagy ahogyan csak halásztársai ismerik Bóby, az Országos Kishalász Egyesület leköszönő elnöke.
– A családunkban szinte mindenki halászott, és az összejöveteleken szinte csak erről volt szó. Bevallom, sokáig idegesített az egész, és nem is érdekelt a halászat. Már elmúltam húszéves, amikor nagyapám lehívott a vízre. Még akkor is untam az egészet, meg fárasztó is volt. Az első nagyobb halak kifogása után kezdtem megenyhülni, s utána már magam akartam halászni – árulta el a kezdetekről Csere Lajos, aki büszkén mutatta az oklevelet arról, hogy 2013 szeptemberében a Duna magyarországi alsó szakaszán végzett hagyományos halászat felvétetett a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére.
A kisszerszámos halászoknak sokat kellett dolgozniuk ezért az elismerésért, miközben megmaradásukért is küzdöttek. Egy időben rendre összetévesztették őket a rabsicokkal, holott ők csak egy ősi mesterség tudását szerették volna megőrizni. A törvényi szabályozások alakulása végül azzal járt, hogy a kishalászok beléptek a Magyar Országos Horgász Szövetség tagjai közé. Így ugyanazok a jogok illetik meg őket és azonos szabályok vonatkoznak rájuk, mint a horgászokra.
– A horgászok közül sokan a kishalászokban látták az ellenséget, de szerencsére változott a megítélésünk. A kishalászok vízhez értő emberek, akik a hagyományőrzés mellett – hiszen mi minden eszközt magunk készítünk a ladiktól a hálóig – természetőrként is megállják a helyüket. A hal valóban fogyóban van a Dunában – kivéve talán a harcsapopulációt és a telepítéseknek köszönhetően a pontyokat –, ám a gyérülés miatt nem a kisszerszámos halászokat kell okolni. A már említett haltolvajok mellett, a túlszaporodott kárókatonák végeznek mérhetetlen pusztítást a halállományban, de a folyó menti emberi tevékenység is nagyban hozzájárult, hogy egyre kevesebb a hal. A szennyvizek beengedése a vízbe az egyik legnagyobb probléma, hiszen a szűrés nincs tökéletesen megoldva, és így rengeteg gyógyszermaradvány, közöttük a vizelettel együtt kiürülő fogamzásgátló készítmények is bekerülnek a vízbe, amik károsak a halakra. A folyószabályozásokkal eltűntek holtágak, amik „halbölcsőként” szolgáltak. A zátonytetőket benövő füzesek pedig szinte falként állják az útjukat az ívóhelyekre tartó halaknak – sorolta Csere Lajos, akitől megtudtuk, hogy Dunaföldvártól Mohácsig, mintegy kettőszázötvenen tudják azt, hogy miként kell használni a millinget, a kecét, varsát, a dobó- és emelőhálót.
Sokakkal sikerült már megszerettetni az ősi mesterséget Konyár Zoltánnak
A bajai Konyár Zoltán élete szorosan kötődik a vízhez, hiszen a Nagy-Pandúr-sziget csücskénél nőtt fel, ahol édesapja torkolatőrként szolgált. A vízen nőttek fel a 44 éves vízmérnök gyermekei is, akik kicsi korukban szinte annyi időt töltöttek a ladikban, mint a babakocsiban. Zoltán – akit szakmája is a vízhez köt és jelenleg az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság folyami szakaszmérnökségének vezetőhelyettese –, amikor csak teheti, beül a maga készítette ladikjába és halászni indul. Mint elmondta: szerencsére akadnak már olyan követői, akikkel sikerült az elmúlt évek alatt megszerettetnie az ősi mesterséget.
– Manapság már nem a zsákmányszerzés az elsődleges cél, hanem a kishalászattal kapcsolatos hagyományok ápolása, a természeti szépségek megismertetése és megóvása a fiatalokkal – tette hozzá az Országos Kishalász Egyesület új elnöke.
